2017. április 26., szerda

Anthony Van Dyck

Sir Anthony van Dyck (Anthonis van Dyck) (ejtése hollandosan: [antónisz fan dejk], angolosan: [entoni ven dájk]), (Antwerpen, 1599. március 22. – London, 1641. december 9.) flamand festő. Peter Paul Rubens tanítványa és segítőtársa.

Van Dyck Antwerpenben született, jómódú családban. Tehetsége korán megmutatkozott, és 1609-re már Hendrick van Balennél tanult festészetet 1615 körül vált független festővé, és közös műhelyt állított fel a még nálánál is fiatalabb ifj. Jan Brueghellel. Tizenöt éves korára már magasan kvalifikált rutinos művész volt, amit 1613-14 közt datált önarcképe is mutat. Felvették szabad mesternek az antwerpeni Szent Lukács festőcéhbe 1618 februárjában. Néhány év múlva már Antwerpen és egész Észak-Európa fő segéde volt. Így Peter Paul Rubensé is, aki sokszor alkalmazott művészeket alvállalkozónak óriási műhelyében. Roppant nagy hatással volt a fiatal művészre. Rubens így hivatkozott a tizenkilenc éves fiatal művészre: „embereim legjobbja.” Kapcsolatuk eredete és igazi mivolta nem tisztázott. A feltételezések szerint Van Dyck már 1613-tól Rubens embere volt, mivel még korai munkái sem mutatnak van Balen stílusnyomokat, de erre nincs egyértelmű bizonyíték. Ugyanakkor Rubens dominanciájával a kicsi és hanyatló Antwerpenben érthető, hogy Van Dyck karrierje nagy részét külföldön futotta be és csak időszakonként tért vissza szülővárosába. 1620-ban például Rubens Antwerpen jezsuita templomának (mára megsemmisült) falfestményeire vonatkozó, a főtanács és közte létrejött szerződésben Van Dyck megjelölése : a szakember, aki a Rubens tervek festését elvégzi.

1621-ben  utazott Itália földjére. Hat évig maradt, hogy az itáliai mestereket tanulmányozza, és megkezdje karrierjét sikeres portréfestőként.

Angliában gyors karriert futott be. Mindjárt az elején nagy számú portét festett a király, Henrietta Maria királynő és gyermekei számára. Sok portrét több variációban is elkészített. Diplomáciai ajándéknak szánták a király sokasodó támadói miatt fontossá vált támogatói számára. Becslések szerint összesen mintegy negyven portrét festett magának a királynak, harmincat a királynőnek, kilencet Strafford hercegének és számos portrét egyéb főuraknak. Ugyancsak sok udvari képet festett, magát és kedvesét, Margaret Lemont is megörökítette.

Van Dyck "honosodott külföldi", gyakorlatilag angol polgár lett 1638-ban, és elvette Maryt, Lord Ruthven lányát, egy ladyt 1639-40 közt. A király is szorgalmazta ezt a házasságot, hogy megkísérelje Angliában tartani a művészt. 1634-es év nagy részét Antwerpenben töltötte. A következő évben visszatért, majd az 1640-41-es évet is Flandriában és Franciaországban töltötte. 1641-ben újra elutazott, de Párizsban súlyosan megbetegedett és sietve visszatért Londonba, ahol röviddel ezután elhunyt blackfriarsi házában. Két lánya maradt árván feleségétől, fiatalabbik lánya mindössze 10 naposan. Mindkettőről gondoskodott, és mindkettő Flandriában élt tovább.

A Szt. Pál-katedrálisban temették el, ahol a király szobrot emelt tiszteletére.





















Forras : Wikipedia

Masaccio

Masaccio (ejtsd: maszaccsó, eredeti név: Tommaso Cassai vagy Tommaso di Ser Giovanni di Mone; Castel San Giovanni di Altura, 1401. december 21. – Róma, 1428 ősze), az olasz reneszánsz quattrocento időszakának jelentős festője. Freskói a humanizmus gondolatvilágának legkorábbi emlékei, amelyeken az alakokat addig ismeretlen plaszticitással ábrázolta.

Kevés stíluskorszak kezdete köthető olyan szorosan egyetlen művész életművéhez, mint Masaccióé. A fiatalon meghalt művész, aki egy Firenze melletti kisvárosban született, alig féltucatnyi művet hagyott maga után, és ezek egy alig tízéves életmű alkotásai. Masaccio freskói és táblaképei az 1420-as években keletkeztek, és radikális változást hoztak a festészet történetében. Nem véletlen, hogy Leon Battista Alberti festészeti traktátusának bevezetőjében művészbarátai között, akik szerinte az antikvitáshoz visszatérve újították meg a művészetet, a festők közül csak őt említi. A többiek: Brunelleschi, Donatello, Ghiberti és Luca della Robbia az építészet és a szobrászat terén nyújtottak újat. Masaccio legfőbb érdemei közé az tartozik, hogy elsőként alkalmazta a festészetben a Brunelleschi által kidolgozott, majd később Alberti által, említett traktátusában elméletileg is pontosan kidolgozott, lineáris perspektíva ábrázolási módszerét. De újszerűségében nem ez az egyetlen elem. A különbség akkor szembeötlő, ha művét, például a pisai oltárkép középső tábláját, a trónoló Madonnát ábrázoló képet (London, National Gallery) összehasonlítjuk egy másik, ugyanekkor Firenzében dolgozó mesterének, Gentile da Fabrianónak a képével, a Pala Strozzi megrendelésére festett, Királyok imádása oltárképpel. Masaccio elvetett minden olyan dekoratív megoldást, akár a drapériák gazdag ábrázolásának, akár a természet részletgazdag megjelenítésének az eszközeire gondolunk, amelyek Gentile internacionális gótikában gyökerező festészetére jellemzőek. Ezek helyébe a testek tömegszerű érzékeltetése lépett. Színvilága Gentiléhez képest visszafogott, a szereplők általában egyszínű, egyszerű lepelbe burkolózva foglalják el a térben kijelölt helyüket. Az arcok és a kezek plasztikus formáit a fény-árnyék kezelés természethű alkalmazása teszi súlyossá, a korabeli szemlélő számára meglepően valósághűvé. Donatello szobrászatával ellentétben, Masaccio számára nem álltak rendelkezésre antik mintaképek. De Masaccio festészete számára már rendelkezésre álltak Donatello szobrai. Festészetének jellegzetes vonása, hogy a szoborszerű testek úgy válnak a kompozíciók főszereplőivé, hogy körülöttük a természeti vagy az építészeti részletek - a Trinita-freskó kivételével - lényegtelenné válnak.


Masaccio rövid életművének legfontosabb alkotása a firenzei Santa Maria del Carmine templom Brancacci-kápolnájának freskóciklusa volt. A Felice Brancacci megrendelésére 1424 körül elkezdett freskóciklus, amely Szent Péter történetét beszéli el az Apostolok cselekedetei nyomán, csak részben Masaccio műve. A fiatal festő mesterével, Masolinóval együtt kapta a megbízást, és valószínűleg egyszerre is hagyták félbe a munkát, amikor 1426-körül Rómába mentek. Az elkészült falképek között azonban pontosan el lehet különíteni a két festő műveit. Az Adógaras jelenetben, amely kétséget kizáróan Masaccio alkotása, fel lehet mérni az új reneszánsz festészeti stílus forradalmi újszerűségét.















Forras : http://tudasbazis.sulinet.hu/hu

Domenico Ghirlandaio

Domenico Ghirlandaio Bigordi (Firenze, 1449 – Firenze, 1494. január 11.) a reneszánsz Firenze egyik legnagyobb freskófestője.

Girlandaio Firenzében született 1449-ben. Eredeti neve Domenico Bigordi, Botticelli kortársa. A „Ghirlandaio" elnevezés valódi okát nem ismerjük.

Domenico művészi tanulmányait a költői lelkületű Alesso Baldovinetti műhelyében kezdte, nyitott szemmel figyelte valamennyi jeles kortársának, elsősorban Fra Filippo Lippi művészetét. Sokat és gyorsan dolgozó mester volt. Kedvelte a szélesen terjengő történeteket.

1476-78 között Rómában dolgozott, itteni művei azonban nem maradtak fenn.

1481-ben újra Rómába megy, Botticellivel, Rossellivel együtt részt vesz a Sixtus-kápolna díszítésében. Az ablak-zónák egyes pápa-képei mellett ő készíti az Első apostolok elhívatása című jelenetet, melyben többek közt Giovanni Tornabuoni és a görög filológus, Argyropulos portráját örökítette meg.

Műveit a nyugalom, fennkölt szépség, mesteri kompozíció jellemzi. Életműve talán a legharmonikusabb kortársai között. Kiváló rajzkészségének köszönhető a képein fellelhető antik oszlopok, épületelemek, szobrok korhű látványa. Ghirlandaio művészetében az 1480-as években egyre erőteljesebben jelentkezik az élet naturalisztikus részleteket kedvelő németalföldi festészet hatása.

A mozaik műfajában is kiváló volt, amint ezt a firenzei dóm oldalkapu - timpanonjában látható Angyali üdvözlet - jelenet ma is hirdeti. Ghirlandaio munkásságát kiegyensúlyozottság és méltóság jellemzi, e tulajdonságok leginkább mesteri kompozíciós szerkezetein figyelhetők meg. Alkotó ereje teljében, művészi pályája csúcspontján érte a hirtelen halál, 1494-ben, 44 éves korában.





















Forras :Wikipedia